HOGYAN NE SÁRKÁNYOSODJUNK EL Erőszakmentes kommunikáció dióhéjban

A napsütéses órák rövidülésével, a téli hónapok borongósságával és az ünnepek közeledtével mindannyian hajlamosabbak vagyunk az "elsárkányosodásra". Ilyenkor még tudatosabban kell odafigyelnünk magunkra és szeretteinkre, hogy az együtt töltött idő mennyiségének növekedésével ne a veszekedések száma sokszorozódjon, hanem az olyan pillanatoké, amelyek örömmel gazdagítanak mindannyiunkat.

Bohár-Kovács Janka pszichológus, mese- és művészetterapeuta írása:

Ahhoz, hogy az elsárkányosodás ellen felvértezzük magunkat, először is érdemes különbséget tenni a kérés és a követelés között. Egy egyenrangú partneri kapcsolatban – és jó esetben a házasság ilyen –, a kérések visznek előre. Ezzel szemben az elvárásokból táplálkozó követelések az alá-fölé rendeltség dinamikáját hívják elő, amely gyakran a szülő-gyerek kapcsolat elakadásainak folytatásaként él tovább felnőtt kapcsolódásainkban.

Azokban a pillanatokban, amikor akár nyíltan, akár magamban pufogva szidom a gyerekemet vagy a társamat azért, mert nem úgy tesz meg valamit, ahogy az szerintem a legjobb lenne, vagy nem azért lelkesedik, ami számomra fontos, akkor az elvárásaimat választom az előttem álló ember helyett.

Ám ha sorozatosan így viszonyulok a másikhoz, akkor belebetonozom magam a saját nézőpontomba, és ezzel együtt elveszik a kapcsolatunkból a kíváncsiság és a kedvesség. S mivel folyamatosan frusztrálódunk a "miért nem képes ennyit megtenni?" vagy a "nem igaz, hogy ilyen, miért nem inkább olyan?" gondolatok jegyében, egyre agresszívabban kezdünk követelőzni – kimondva vagy kimondatlanul. Így ahelyett, hogy behívnánk az illetőt abba a problémába, nehézségbe, amellyel épp küzdünk, hogy segítsen, bátorítson, vagy csak legyen velünk egy kicsit, támadásba lendülünk. Pedig a szívünk mélyén nem harcra, hanem megértésre és kapcsolódásra vágyunk.

Ássunk le a gyökerekig!

A megoldás felé vezető út első lépéseként először is érdemes lehet a dolgok mélyére ásni. Csenge az otthoni indulatos kirohanásai miatt kért tőlem segítséget. A dühkitörésekhez vezető láncolatot lépésről lépésre fejtettük vissza egyetlen tipikus helyzetből kiindulva: tényleg az a baj, hogy a férje hagyja a hároméves kislányukat egész nap kócos hajjal rohangálni a lakásban? Vagy attól fél, hogy a lányából olyan önmagára nem adó felnőtt lesz, mint a nőiségét egészségesen megélni nem tudó nagynénje? Esetleg átvillan előtte egy kép, hogyha most a játszótéren lennének, épp megszégyenülne a tökéletesen fésült, hajpántos kislány anyukájának pillantásától? Vagy talán azért rándul görcsbe a gyomra ilyenkor, mert a fülében cseng a saját anyukája hangja, ahogy vasárnap reggel előtt egy fésűvel üldözte "így akarsz megjelenni az Isten házában?!" kiáltások közepette?

Lehetséges, hogy Csenge férje, Gergő érzelmileg szuper intelligens, vagy éppen az előző hétvégén vett részt egy erőszakmentes kommunikációs tréningen, így képes arra, hogy felesége indulatos kirohanásai mögé lásson, és tudja, hogy ez tulajdonképpen egy felszíni válasz arra a frusztrációra, amelyet olyan mélyen húzódó érzések indítottak be nála, mint a szorongás, a szégyen vagy a félelem. Ráadásul ezek az érzések nem is a jelennek szólnak, hanem a lélek próbálkozásai arra, hogy egy talán évek, évtizedek óta hordozott seb végre begyógyuljon.

Valljuk be, a saját tapasztalataink alapján inkább azt tartjuk valószínűbbnek, hogy Gergő azt az üzenetet olvassa ki Csenge megjegyzéseiből: "A feleségem már megint dühös rám, megint elszúrtam valamit, megint nem vagyok elég." Emiatt ő maga is frusztrálttá válik az elvárások szorításában, melyeknek nem tud vagy talán nem is akar megfelelni. Az egész jelenetet pedig úgy könyveli el magában, hogy "ez is egy újabb bizonyíték arra, hogy a feleségem egy házisárkány, az életem pedig keserves szenvedés a közelében". Ezen a ponton általában két forgatókönyv szerint alakulhat a folytatás: "Üss vagy fuss!" – azaz vagy veszekedésbe torkollik a jelenet, vagy Gergő az érzelmi, esetleg a fizikai (térbeli) kilépést, menekülést választja.

Párok, családok ezreiben játszódik le hasonló jelenet nap mint nap, pedig lehetne másképpen is. Az első lépést már láttuk: fel kell kutatni az eredeti problémát, le kell ásni a gyökerekig. Ehhez két dologra van szükség: a folytonos önreflexióra, illetve a mentalizációra, vagyis a saját és mások viselkedése mögött húzódó szükségletekhez és érzésekhez való állandó, egészséges kapcsolódásra.

Ez utóbbihoz talán nem árt némi magyarázat. Sokan attól félnek, hogy ha túl nagy feneket kerítünk az érzelmeinknek, akkor érzelgős, gyenge, esetleg kiszolgáltatott vagy épp indulatos emberré válunk. Nem erről van szó! 

Az érzéseink megfelelő azonosítása, felismerése nem azt jelenti, hogy szabad, kontrollálatlan folyást engedünk nekik, ahogyan azt sem, hogy döntéseinkben és cselekedeteinkben átadjuk nekik a kormányt.

Épp azért fontos megtanulni felismerni és minél pontosabban megnevezni őket, hogy betölthessék azt a funkciót, amelyre teremtve lettek, vagyis egyfajta jelzőberendezésként segítsenek tájékozódni a világban, a kapcsolatainkban és saját belső világunkban.

Sem az önreflexió, sem a mentalizáció nem velünk született készségek. Aki felnőttként nehezen boldogul velük, annak sem kell aggódnia, mert már kis odafigyeléssel, gyakorlással is jól fejleszthetőek. A pszichológusokkal kapcsolatban nem véletlenül vált sokat idézett paródiává az "akarsz róla beszélni?" kérdés. Ugyanis ez tényleg működik! Az önreflexió és mentalizáció gyakorlására a legkézenfekvőbb lehetőség az, ha a szókincsünket, önkifejezési palettánkat akár olvasással, naplóírással vagy beszélgetésekkel fejlesztjük. Az sem gond, ha eleinte "csak" ventilálunk, vagyis kiírjuk, kipanaszkodjuk magunkból mindazt, ami betölt és leterhel. Olyan ez, mint egy lelki lomtalanítás a jelenben. Csak ezután következhet a mélyebb rétegek felfedése, melyek talán a múltból hozott sebeket és hiányokat is rejtenek. Ez utóbbiak feltáráshoz és gyógyításához már szükség lehet szakember segítségére is.

Merjük vállalni magunkat!

Mindez azonban még nem a cél, csak néhány kisebb megálló, amely felé időnként el kell kanyarodnunk. A következő szakasz legalább ilyen jelentős. Miután az érzéseink, szükségleteink azonosítása már jól megy, feltehetjük a döntő kérdést: "Mire ösztönöz ez engem? Mi segítene? Mi esne jól?"

Júlia vibrál a feszültségtől, mikor megérkezik hozzám a konzultációra. Nyugtalannak, fáradtnak látszódik. Tizenöt percet beszél arról, hogy rettentően kimerült, mert a munkahelyén le van terhelve, a baráti társaságban is folyton túl sok programot vállal be, de képtelen nemet mondani a meghívásokra olyankor is, amikor legszívesebben otthon pihenne egyedül. Végül megemlíti a lényeget is, hogy mitől ilyen nyugtalan. Négy hónapja ismerkedik egy férfival. Én nagyon megörülök a hír hallatán, ő azonban nem tűnik lelkesnek. Bizonytalannak érzi magát, hogy tényleg készen áll-e az elköteleződésre. Dühös Petire, mert nem "lehet vele mélyen beszélgetni", pedig számára az adna biztonságot, ha tudná, hogyan is állnak, mi zajlik épp benne. Vágyik az intimitásra a beszélgetésekben, ezért különösen ideges amiatt, hogy az összes randit olyan programokkal töltik, ahol erre nincs lehetőség. Kettesben leginkább moziba mennek, vagy nagyobb társaságban találkoznak, a napi üzenetváltásban sem mennek mélyebbre a "milyen napod volt?" kérdéskörnél.

Miközben beszél, egy intelligens, tisztelettudó, félénk férfi képe jelenik meg előttem, aki az eddigi tettei és viselkedése alapján komolyan érdeklődik Júlia iránt. Azonban ha Júlia érzéseire hangolódom, tele leszek én is feszültséggel, frusztrációval, és az eddig vonzó, potenciálisan nagyszerű társ képe átalakul egy totojázó, nagyra nőtt óvodássá a lelki szemeim előtt. Nehéz ellenállnom annak a kimondatlan "követelésnek" Júlia részéről, hogy mondjam meg, milyen jövőt jósolok ennek az éppen bontakozó kapcsolatnak. Visszalépek tehát a semleges megfigyelő zónájába, és innen kérdezem tovább Júliát: mit gondol, mi segítene erről a pontról továbblépniük? Mi az oka annak, hogy nehezen kapcsolódnak? És mi történne, ha végre őszinte merne lenni Petihez, és megmondaná, hogy mire is vágyik valójában?

Mindezt végiggondolva egyértelmű, lesz, hogy Júlia nem azért bizonytalan a kapcsolat jövőjét illetően, mert nem áll még készen rá. Épp ellenkezőleg, igazából szeretné jobban megismerni jobban Petit, és arra vágyik, hogy önmagát is megmutathassa, felvállalja, amibe beletartozik az is, hogy néha rossz napja van, néha hisztis, és néha másra vágyik, mint amit eddig együtt csináltak.

A beszélgetés előrehaladtával megfejtjük azt is, hogy az a düh, amelyet legszívesebben rázúdítana Petire, nem is igazán a férfi személyének vagy viselkedésének szól, hanem egyrészt félelemből, másrészt különféle elvárásokból táplálkozik. Júlia ugyanis fél bevállalni a gyenge, sebezhető, "problémásabb" oldalát, így viszont esélyt sem ad arra, hogy a férfi beleszeressen abba a nőbe, aki ő valójában. Eközben Petitől várja el, hogy magától, spontán és határozottan kezdeményezzen olyan beszélgetéseket, ahol kellően biztonságban érezné magát az intimitás mélyüléséhez.

A jelenlegi helyzetben Júliának tehát nem az jelentene valódi megoldást, ha valaki megmondaná, hogy ez a kapcsolat hogyan fog alakulni, hogy időben felkészülhessen egy szakításra, netán elkezdhessen esküvőhelyszíneket keresni. Ami továbblendítheti innen, az talán egy kis biztatás, hogy legyen bátorsága kellő fokozatossággal megnyílni a másik előtt, felvállalni a véleményét és megmutatni azt az oldalát, amelyet eddig félelmében rejtegetett.

Így eljuthatunk a potenciálisan kirobbanó "nem igaz, hogy Peti ilyen pipogya, más férfi biztosan észrevenné, hogy..." követeléstől a "Peti, mi lenne, ha ma mozi helyett inkább...?" kérdésig. Az előbbi félelmekből, bizonytalanságból és elvárásokból táplálkozik, az utóbbi pedig egy egészséges önbecsüléssel rendelkező és öngondoskodásra képes felnőtt ember kérése.

Szabadon, szeretetből

Kitartásra, önfegyelemre és rengeteg türelemre van szükségünk ahhoz, hogy a kérések művészetében gyakorlottá váljunk, azonban ez megér minden erőfeszítést. Csenge egy későbbi beszélgetésünk során örömtől ragyogó arccal számolt be a következőkről: "Egyre realisztikusabban látom az életet és a jövőt. Újra merek remélni dolgokat, és nem az elvárásaimból és a szorongásaimból indulok ki. Érdekel az, hogy ki is a férjem, a gyerekem valójában, és már nem az elvárásomhoz ragaszkodom. Korábban mint egy tornádó zúdítottam rájuk, hogy ezt ne csináld, azt meg úgy csináld. Most pedig felszabadultabban tudok csak úgy lenni velük." Júlia pedig a következő jelmondatot fogalmazta meg önmaga számára: "Lehetek gyenge, mert attól még nem leszek erőtlen. El is engedhetném magam végre, mert igazából nem éri meg másnak lennem, mint aki vagyok. Hiszen akkor adok esélyt arra, hogy a párom biztosítson a szeretetéről, ha felvállalom, hogy ki vagyok igazán, és megtanulom kifejezni, mit szeretnék."

Talán azért szokunk rá sokan viszonylag könnyen a követelésekkel való kommunikációra, mert így biztosítjuk magunknak a stabilitás látszatát.

Amíg mi diktálunk, nálunk van a kontroll, és nem érhet minket meglepetés. Inkább dühöngünk amiatt, hogy "még erre sem képes, pedig mennyivel könnyebb lenne az élet, ha..." körforgásában, mivel ez a lemez legalább ismerősen cseng, és a frusztráltságon kívül nincs rizikó – ráadásul nekünk sem szükséges változnunk. A kérések megfogalmazásában azonban mindig rejlik egy kis kockázat is, hiszen olyankor a másikat egyenrangú partnernek, szövetségesnek tekintem, aki mondhat nemet. Viszont egyedül így tudunk igazi választási lehetőséget adni és hagyni számára. A szívünk mélyén pedig mindannyian azt szeretnénk, ha a másik önszántából választana minket – szabadon, szeretetből.

A cikk megjelent a Family Magazin 2022. IV. (téli) számában