SŐREG JUDIT

Mindannyiunk életében vannak fordulópontok, megtorpanások, ismeretlennek tűnő vagy nehéz időszakok. Az itt és most lehetőségében a Jelenben dolgozunk együtt. Ebben a valós időben eljutunk oda, ahol az élet elakadása láthatóvá, megérthetővé válik. Felismered és képes leszel megélni és elfogadhatóvá, szerethetővé tenni önmagad. Megszületik benned az a szemlélet, amiben változni tudsz, örömmel.

Célunkká válik az ismert és ismeretlen önmagunk megismerése, életminőségünk, magunkhoz való hozzáállásunk változtatása, fejlesztése. A lehetőségeink fejlődésünk ajtói lehetnek.

Önmagunk valóságában lenni az az élet, amelyben a megismeréssel, megértéssel, együttérzéssel, az elfogadással, teljessé válik, akik vagyunk. Elérkezni ehhez olyan út, ahol folyamatosan ismerjük meg a saját működésünket, rálátunk arra, akikké váltunk és akikké válni akarunk. Ehhez bátorság kell. Bátorság nélkül azonban nem érdemes élni, mert akár a kapcsolatokat, akár hitet, akár az önmagunk támogatására megélt felelősséget, ebben tapasztaljuk meg szabadsággal.

Úton önMAGunkhoz is lehetne a címe ennek a megismerésnek. A Mag szó a teremtettségünket is mutatja. Az életünk az a csoda, amelyhez megérkezünk. Mély érzéseinket felismerve, működésünket megértve és elfogadva, ehhez a Maghoz, önismeretünkkel közelítünk.

A csodának nincs receptje, nincs módszere, kérése van, és az az út, amin mindenki a saját teremtett személyiségével jár. Ahhoz, hogy az álmainkat meg tudjuk valósítani, fel kell ébredni, hogy valósággá váljanak. Álmok nélkül azonban nem hiszem, hogy fel lehet ébredni, mert élni azok megvalósítása szívből, egészen.

Találkozni egy másik emberrel az a lehetőség számomra, amelyben megnyílik a Jelenlét csodája. Mindig is az mozgatott, hogyan éreznek, gondolkodnak az emberek. Mi hajtja őket, milyen gondolatok vezetik; és hol találják meg a belső hangjukkal a nyugalmat. Kísérni azt, aki elindul ezen az úton, megtiszteltetés számomra. A találkozásainkon Jelenlétidőt töltünk el együtt, őszintén, bizalomban és titoktartásban. A munkám és hivatásom megtanított arra, hogy a kríziseket nem kell sem mélyre temetni, sem valamilyen címkével ellátni. Az sem kell, hogy kiemelten megjelenítsük azokat valamilyen formában, az emlékezetünk egyedüli megtartójaként vagy hordozójaként. Az életünk részeként elfogadva mindazt, amit eddig megéltünk, felismeréseinkkel, tudatosításainkkal mehetünk tovább a Jelenben élve és megélve.